Boldog szülinapooot, boldog szülinapooot, boldog szülinapot, Bloooog, boldog szülinapot!

Szívből köszöntök minden kedves Olvasót!

Elérkeztünk ehhez a naphoz, amit én nagyon izgatottan vártam! Most, hogy írom ezt a bejegyzést, december 2-a, szombat van. Vagyis vasárnap. Na, kérem szépen, ennyire izgatott vagyok, hogy azt sem tudom, milyen nap van! 😀

Egy éve ilyenkor ugyanígy bejegyzést írtam. Az elsőt. Megmutattam az Anyukámnak, megmutattam a testvéreimnek, azt hiszem, még Daninak is megmutattam mielőtt publikáltam. Akkor azt gondoltam, mindent tudok az írásról, meg arról, hogyan kell blogot csinálni. Meg úgy általánosságban mindenről. Akkor Mademoiselle voltam.

Általában korábban, a megjelenés előtt pár nappal már megírom a bejegyzéseket, most azonban próbáltam az utolsó pillanatig húzni, hogy a teljesen friss és őszinte érzéseimet fűzhessem bele ebbe a különleges posztba. Mi több, a mai nap reggelén voltunk fotózni a szülinapi anyagot, így tényleg minden utolsó előtti pillanatosra sikerült – ezúttal a jó értelemben.

Már meséltem itt a blogon is, hogy számomra a születésnap nem egy különleges ünnep, de ez nyilván máshogy érinti az embert, ha olyan dologról van szó, amin folyamatosan dolgozik és ami fontos a számára. Ez velem sem volt másképp és én magam is meglepődtem azon, mennyire várom, hogy elkészüljön ez az anyag. Alapvetően érzelmes ember vagyok, így ma reggel is eléggé elérzékenyülten készülődtem a fotózásra. Nem is meghatott voltam, hanem boldog. Őszintén boldog.

Egy évvel ezelőtt úgy vágtam neki ennek a blognak, hogy ebből én akkor most csinálok valami olyat, amit még nem látott a világ – általában egyébként mindennek így indulok neki, aztán beleér a kisujjam a bilibe. Bújtam a self-marketing videókat, cikkeket, könyveket és azon voltam, hogy a blog közösségi oldalain minél több és több ember kövessen, és ezáltal a blogot is sokan olvassák. Mármint, hogy olvassák.

Időközben pedig megfogalmazódott bennem az ars poeticám, és rájöttem, miért is csinálom én ezt az egészet. Nem azért készülök minden héten újdonsággal, hogy ezáltal több ezren „kövessenek”. Nem is azért, hogy fizetett promócióim legyenek. Eleinte azt gondoltam, szeretnék ebből megélni, de ma már tudom, hogy ez nem így van. Nem szeretnék egy lenni a sok közül, nem szeretnék kisebbségi komplexussal járni luxi eseményekre, csak azért, mert nekem (még!) nincs eredeti Gucci táskám. Nem szeretnék elérhetetlen, pökhendi és sznob lenni. (Akinek nem inge, az vesse le!)

Viszont amellett, hogy rájöttem, milyen nem szeretnék lenni, azt is sikerült realizálnom, hogy mi az igazi célom. A blog segítségével szeretnék elérhető lenni, olyan, mint a csajszi a szomszéd utcából, aki jól öltözködik, imádja önmagát és jókat lehet vele beszélni – már ha éppen jó napja van. Az, aki néha nevet a saját bolondságán, a hiányosságain, de mindeközben a célra fókuszál és keményen dolgozik. Szeretnék néha fancy lenni, szeretnék néha hanyag lenni és mindenek előtt: szeretnék ennyire őszinte maradni.

Én valóban úgy érzem, hogy ezalatt az egy év alatt sikerült egyre inkább felfedeznem és ugyanakkor felfednem önmagamat. Nem könnyű ennyire lazának és könnyednek tűnni (már ha egyáltalán annak tűnök), mert sokszor előfordult már, hogy elszaladt a kezem írás közben, aztán ki kellett törölnöm a mondandóm felét. Mégis minden egyes alkalommal, amikor leülök írni, nem tudok mást mutatni, mint amilyen igazából vagyok.

Az ars poeticám egy részét már leírtam, de van még egy célom. Tanácsot adni és segíteni azoknak az embereknek, akik nem találják a saját stílusukat, nem feltétlenül érdekli őket az öltözködés, de azért szeretnének jól kinézni. Nekem könnyű dolgom van, mert ismerem és szeretem a stílusom. Viszont azt is tudom, hogy néha nehéz definiálni az igazi énünket és inkább belekényelmesedünk egy a nagyközönség által elfogadott ideálba. Ez a probléma pedig ugyanígy megmutatkozik az öltözködésben is.

A blogon eddig és ezután is vállalom a véleményemet, nemcsak az olyan könnyed témákban, mint az öltözködés és szépségápolás, hanem a komolyabb kérdésekben is, mint az önelfogadás és a velünk szemben felállított elvárások. Ezután is megpróbálok segítő kezet nyújtani Nektek, érdekes és hasznos tippekkel. Ezentúl is lesz olyan, hogy egy izgi bejegyzés után egy unalmas következik majd, és aztán megint elkápráztatunk Lilivel mindenkit.

Apropó, Lili. A blog első fotósa az immár közismert Polly Dániel volt, akinek a mai napig hálás vagyok az ötleteiért, a lelkesedéséért és a munkájáért. Igazából ő segített megalkotni a blog stílusát, úgyhogy ezúton is köszi, Dani! 🙂 Miután Dánielt pedig lekötötték a saját karrierjével kapcsolatos dolgok, a húgom, Lili vette át az irányítást a fotózás terén. Lilivel szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk, amiért sosem lehetek eléggé hálás. Ugyanolyan idióta, mint én és éppen ezért nagyon érti és érzi azt, mit szeretnék hétről hétre a blogon látni. Az a munka, amit a saját teendői mellett a blogba fektet, eszméletlen. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyire fiatalon ennyire értelmesen és okosan áll a dolgokhoz, úgyhogy Neked is köszönöm, drága Testvérem! Most már kezd egy kicsit évzárós lenni ez a köszönetnyilvánítás, nemde?

Az utóbbi időben kicsit elhalmoztak a dolgok a magánéletemben is, így nem tudtam annyi energiát fektetni a blogba, mint amennyit szerintem megérdemelne. Viszont ez nem marad így, jelenleg három olyan projekt is van, amit nagyon várok. Vagyis az egyik ez volt, így már csak kettő van. 🙂

Végül pedig egy ígéretet szeretnék tenni, ami úgy szól, hogy ezután is ugyanilyen őszinte, néha hebehurgya (szeretem ezt a szót), segítőkész (remélem, szerintetek is az vagyok) és szerető blogger leszek, mint amilyen eddig voltam. Mindig nagyon jól esik, ha kifejtitek a véleményeteket, úgyhogy ha a jeles ünnep alkalmából van mondanivalótok, ne tartsátok magatokban! 🙂

Azt hittétek, vége van már, ugye? Még nincs! Előbb ugyanis meg szeretném köszönni a Pajta Bisztró tulajdonosának, Kvasznica Ferencnek, hogy a csodás rendezvényteremben fotózhattunk! Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, jobb helyet nem is tudtam volna elképzelni ezeknek a fotóknak. Ezúton is még egyszer köszönöm a lehetőséget! 🙂

Most pedig már tényleg rövidre fogom a szót, de még egy köszönetet azért mondok. Méghozzá Nektek, Olvasók. Köszönöm, hogy érdeklődtök aziránt, amivel hétről hétre készülünk Nektek. Köszönöm, hogy elolvassátok a bejegyzéseket és őszintén remélem, hogy minden posztban találtok valami újat, valami érdekeset, valami hasznosat. Szóval köszi, hogy vagytok!

Maradjatok elbűvölőek!

Fotók: Keller Lili 
Helyszín: Pajta Bisztró (9941, Őriszentpéter, Templomszer 7.)

Bisous,
Fanni