Életem egy párkapcsolaton túl
Huszonéves Nőként egyszerre nagyon könnyű és piszkosul nehéz. Könnyű, hiszen eddigi életemben most érzem magam a legjobban. Tudom, mit akarok, mikor és hogyan. Tudom, ki vagyok és merre tartok. Tudom, milyen értékes és különleges ember vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy kemény munkával eljuthatok a céljaimig. Hiszen annyi finisvonalat a hátam mögött hagytam már és még annyin át fogok futni büszkén!
Ugyanakkor pedig nagyon nehéz, mert mindaz, amit az imént írtam, semmit nem nyom a latba az egyik legfontosabbnak tűnő társadalmi elvárással szemben. Hogyhogy egyedül vagy? – hangzik sokszor a kérdés, hozzá párosulnak a néha meglepetéstől csillogó, máskor kárörömködő, legtöbb esetben pedig értetlenkedő szempárok. Kimondatlan szabálynak tűnik az, hogy ha egy fiatal Nő igényes a viselkedésére, a kinézetére, a szavaira, az egészségére, a jövőjére, a saját jogaira, a terveire és az életére úgy egy az egyben, akkor kell valaki mellé, aki kiegészíti.
Mi van akkor, ha én úgy döntöttem, hogy nem kérek a felszínes mosolyokból, a tökéletes Instagram képért tartott párkapcsolatokból, a hamis ígértekből, a jobb- vagy baloldalra lépésekből? Mi van, ha nekem nem kell most a vattacukros, megvakulós szerelem sem? Mégis mitől leszek kevesebb akkor, ha azt mondom, hogy most nincs szükségem egy mondvacsinált kapcsolatra?
Nem, nem az igaziról beszélek. Hiszen arra várok, azt szeretném, arra nyitott vagyok. De arra nem kötelezhet egyetlen megvetést rejtő kérdés sem, hogy belekényszerítsem magam egy olyan kapcsolatba, ahol a másik fél nem felel meg az elképzeléseimnek, nem tesz hozzám semmilyen értéket és még emellett mosolyognom is kell az egészhez.
Mondjuk úgy, hogy megjárattam magammal pár sötét helyet ahhoz, hogy idáig jussak. Igenis tapasztalnom kellett helyzeteket, érzéseket ahhoz, hogy tudjam, mi az, ami jó nekem és mit szeretnék elkerülni. Ez egyébként mindenkivel így van, csak a rosszul sikerült sétákat manapság nem mutatjuk meg. Nekem több köröm is volt, amelyik nem úgy alakult, ahogy eleinte terveztem, de végül nem bánom, hogy azon alkalmakkor eltévedtem. Hiszen utána mindig ott voltam én saját magamnak és vártam, hogy hazatérjek. Ezek a hazatalálások tanították meg nekem, hogy soha, semmilyen ember nem érdemes arra, hogy elhagyjam magamat miatta. Mert én is egy értékes és teljes ember vagyok, aki nincs rászorulva a rossz bánásmódra. Éppen ezért tudom azt, hogy többször már nem szeretnék eltévedni.
Egy idő után annyit tapasztalunk, hogy megtelik a kis poharunk és nem kell a következő kör. Már tudjuk, hogyan kell tisztelni és becsülni magunkat. Velem is így volt. Elég volt a koszos vizekből, amelyekért én dolgoztam meg. Annyi ideig kutattam más helyeken a tiszta vizet, amíg végül vissza nem találtam saját magamhoz. Én vagyok ugyanis a legtisztább forrás, amelyből valaha ittam.
A hasonlataimat pedig most már végleg hátrahagyva szeretnék válaszolni a kérdésre. Hogyhogy egyedül vagy? Mert szeretem magamat. Mert becsülöm magamat. Mert tisztelem magamat. Nem a másik embert becsülöm alá, egyszerűen csak tudom a saját helyemet. Nem ítélkezem más felett, de nem is fogok megalkudni senkivel. Azért vagyok egyedül, hogy nekem a lehető legjobb legyen. Attól pedig, hogy a nekem szánt ember rám találjon, eddig sem zárkóztam el és ezután sem fogok. Mert én nem egy valakit várok, hanem azt a valakit várom.
Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen kérdésekkel kényszerül megküzdeni sokszor. Így hát Hölgyeim, Uraim, ne adjátok alább annál, mint amit megérdemeltek. Nem érdekes a társadalmi elvárás, meg a bugyuta tekintetetek hada. Kit érdekel, bámuljanak csak. Egy ilyen erős embert mi is egész nap bámulni szeretnénk, nem igaz?
Nem szeretek kéretlen tanácsokat osztogatni, hiszen biztos vagyok benne, hogy nagyon keveset tudok még az élet nagy dolgairól. Azt viszont szívesen javaslom, hogy ha nem akartok egy valakivel lenni, akkor legyetek magatokkal. Az a valaki meg már úgyis úton van, csak valószínűleg megállt útközben egy kis édességet venni nekünk. 🙂