Bonjour, Mesdames et Messieurs!

Fogalmam sincs, hol kezdjem. Úgyhogy talán azzal indítok, hogy igen, jól látjátok. Újra itt vagyok az okos szavaimmal, az elbűvölő bájammal és persze a végtelen szerénységemmel. Emellett pedig hoztam a táskámban mindazt a tapasztalatot, amivel az elmúlt egy év alatt gazdagabb lettem.

Tényleg meggazdagodtam az elmúlt idő alatt, és mindeközben sokat változtam. Azt is elmondom, mire próbáltam nagy hangsúlyt fektetni, hátha érdekel valakit. Még a nyáron azt mondta nekem egy nagyon okos nő, aki nem mellesleg a nagynéném, hogy az a baj a mai világgal, hogy mindenki kifelé él. Erre azonban ő nem vágyik és úgy döntött, ő befelé él. Amikor erről beszélgettünk, nem igazán foglalkoztam ezzel az egy gondolattal, mert akkor sok dolog kavargott a fejemben. Aztán egy ideje csak úgy eszembe jutott ez a szemlélet és napokon keresztül nem hagyott nyugodni. Befelé élni.

Befelé élni egy olyan világban, ahol mások lenyűgözése a tulajdonaink, élményeink mutogatásával fontosabb, mint a saját érzéseink, véleményünk az adott dologról. Ez maga a zsenialitás.

Sokan papolnak arról, mennyire fontos a jelenben élni és megbecsülni azt, amink van. Ez a folyamatos, már-már akaratos emlékeztetés azért történik, mert a kényszerünk, hogy kifelé azt mutassuk, mennyire boldogok vagyunk, szépen lassan teljesen elzsibbasztja a realitáshoz való érzékeinket. Már nem a saját mércéinkkel mérünk, már nem a saját véleményünk áll az első helyen. Hanem a nagy tömegé. Abban a világban, ahol mindenki görcsösen egyedi akar lenni, beleőrül abba, hogy a tömeg után lohol szájtátva. Éppen ezért zseniális dolog szembemenni ezzel és csakis magunkért (és a szeretteinkért) élni, befelé.

Nézz rám, megmutatom magam. Persze arról senkinek fogalma sincs itt, ezen a platformon, hogy a pulóveren belül, az én földem magjában mi zajlik. Egy ideje már nem tudjátok mit kedvelek, mit használok, mit ajánlok. Persze szeretem azt is megmutatni, jó dolog megosztani a tapasztalataimat. Mostanában viszont nem éreztem úgy, hogy nekem muszáj lenne kifelé bármit is mutatnom. Úgy érzem, én ettől leszek több, ez okoz örömöt. Szeretnék sok olyan dologról írni, amivel biztosan lehet veszekedni, ami nem egy szponzorált vélemény.

Így azon járt az agyam, hogyan lehetne más irányból megfogni a dolgot. Befelé élni és kifelé értéket adni. Pár ember kérdezte tőlem, mi újság a bloggal, miért nincs semmi. Mind olyan emberek kérdezték, akik a barátaim, akiket szeretek és számít a véleményük. Mindig azt mondtam, nincs időm rá. Aztán rájöttem, hogy igazából van. Tudod, arra van időd, ami igazán fontos, bla bla… Szóval arra jutottam, hogy a legjobb dolog, amit promotálhatok itt, az saját magam. A blog létezésének második évfordulója alkalmából magamat adom ajándékba és remélem, mindenki tudja, hogy ennél jobbat nem is kaphatna. 🙂

A koncepcióm szerint megosztok Veletek két dolgot magamról, amik olyan alapvető tulajdonságaim, hogy ha akarok sem tudok ellenük semmit tenni. Ezek jönnek a Fanni csomaggal. Talán kezdjük is.

1. Érzelmes vagyok. És most kérem, tekintsünk el attól a bugyuta sztereotípiától, hogy ez természetes, mivel nő vagyok. Higgyétek el nekem, a kettő nem jár kéz a kézben. Szóval van ez a dolog, hogy mindent megérez a kis lelkem és tudom, hogy első hallomásra az ugrik be sokaknak, hogy akkor talán minden apró dolgon elkezdek bőgni, de ez nem így működik. Inkább azt mondanám, hogy a szívemmel veszem észre a dolgokat, sokszor olyan apróságokat is, amik felett sokan elsiklanak. Emellett pedig az általános érzelmeket én kicsit mélyebben és komolyabban élem meg, legyen az éppen például az öröm vagy a szomorúság. Hosszú ideig próbáltam ezen változtatni, azt hittem, muszáj az érzelmeimet elnyomnom annak érdekében, hogy számomra idegenek szemében lazábbnak tűnjek. Ezzel persze teljesen a komfortzónán kívülre rekesztettem magam. Aztán rájöttem, hogy ez nem olyasmi, mint egy kis seb, amit befedsz csillámos sebtapasszal és majd meggyógyul. Ez a személyiségem alapvető eleme, ez az amitől kialakulnak a véleményeim, ez határozza meg az adott hangulatom, ezáltal eléggé fontos és elengedhetetlen tényezőm. Idővel pedig azt is észrevettem, hogy mivel az emberek többsége ugyanúgy szeretne laza és menő lenni, ezt érzéketlenséggel próbálják meg elérni, ezáltal az én fajtám már egészen egyedi.
2. Fekete-fehérben gondolkozom. Legalábbis részben. Nem tudom pontosan meghatározni, milyen konkrét területeken mutatkozik ez meg, de vannak esetek, amikben nem tudok elnéző lenni, nem tudok elfogadóan a helyzethez állni. Az érzékenységemmel együtt ugyanis az igazságérzetem is eléggé erős, így vannak bizonyos dolgok, helyzetek, amiket fekete-fehérként látok. Ezáltal az adott helyzetben pontosan meg tudom határozni, hogy azt a valamit szeretem-e vagy sem, és a véleményemet egyáltalán nem, vagy nagyon nehezen lehet megváltoztatni. Éppen ezért van az is, hogy konkrét elképzeléseim vannak bizonyos dolgokról, és megvan a saját véleményem. Emellett viszont az is előfordult már, hogy az aktuális szituációnak egy lehetséges végkimenetelét nem láttam meg, mivel előre eldöntöttem, hogy az a helyzet csak feketén vagy csak fehéren alakulhat. Ez olyan szemlélet, ami az én génjeimben alapvetően kódolva van és nem igazán tudok ellene tenni, habár nem is szeretnék. Viszont ha valaki esetleg döntésképtelen sok helyzetben, tudom ajánlani ezt a látásmódot. Nézz a dologra egyszerűen és csak azt döntsd el, hogy szereted-e vagy sem. Arra húz a szíved vagy sem? Ez egy egészen egyszerű kérdés és valójában a válasz mindig ott van legbelül, maximum nem merjük kimondani.

Szóval ez a helyzet. A nagy kifelé mutogatásban és keresgélésben mindannyian elfelejtjük, hogy mennyi értékes dolgot rejtünk mi magunk. Minden belső értékünkön tudunk dolgozni, hogy aztán ezek sokkal gazdagabbá tegyenek minket, mint a tárgyak, élmények, amikkel büszkélkedni akarunk. A nagy ujjal mutogatásban pedig nem szeretném ha azt gondolnátok, én nem így néztem sokáig a dolgokat. Nekem is az volt a célom, hogy megmutassam az idegeneknek, hogy mit birtokolok, hova megyek. De nem ez a lényeg, és ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni. Nem a mások véleménye tesz minket boldog emberré, hanem a saját magunkkal (és a szeretteinkkel) ápolt kapcsolatunk. Nos, ezért nem igazán jelentkeztem mostanában és ezért nem érzem már úgy, hogy ez a platform csak egy „divatblog”, ami egyébként szerintem sosem volt. Az elején szerettem azt hinni, hogy ez egy divatblog, de a valóság az, hogy ez a hely annál sokkal több. Én itt nem szeretnék csak szépen felöltözve pózolgatni. Persze nem is szeretnék átfordulni egy nagyon mélyen filozofálós állapotba, hiszen az sem én vagyok.

Viszont szeretnék nektek értéket adni, megmutatni, hogy számomra mit jelent a valódi vagyon, mert tényleg kezdjük ezeket a dolgokat elfelejteni. Elfeledjük, milyen megélni a pillanatokat, befelé létezni és élvezni a dolgokat. Holott pontosan ez kellene, hogy legyen az egyik legnagyobb célunk. Az imént megosztott két tulajdonságaim olyasvalamik, amikre az elmúlt időben különösen odafigyeltem. Megfigyeltem a reakcióimat, az érzéseimet bizonyos szituációkban, hogy minél jobban megismerjem magam. Akkora klisé és bullshit hangzása van egyébként, ahogyan ezt így visszaolvasom, de tényleg ez az igazság. Mivel ez egy folyamat, nem hiszem, hogy valaha a végére érnék, de tudom ajánlani mindenkinek, hogy próbálja ki.

Illetve azt is megmutatom, én mit találtam idebent:

Hamarosan jelentkezem újra. Addig is legyetek jók!

Fotók: Keller Lili

Bisous,
Fanni